Csütörtök
"Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra." (1Thess 5:18) Még mindig maradunk a sport és a hívő élet kapcsolatánál és feltesszük a kérdést, hogy ha egy sportoló életében jönnek az eredmények, akkor kinek mond köszönetet? Egy-egy jól sikerült verseny után a sportolók, az olimpikonok megköszönik a családnak, az edzőknek és más fontos embereknek azt, hogy ilyen vagy olyan módon, de hozzájárultak a sikerhez. Magyar sportolók londoni sikerei után egy valamit hiányoltam: senki nem érezte úgy, hogy hálás lenne Istennek. Vagy ha mégis, akkor nem adott hangot neki. A hívő embernek ennyiben mindenképpen különböznie kell(ene) a világtól. A hívő ember ugyanis élete eseményei, áldásai, sikerei mögött meglátja Istent. Miképpen a dicsőség kérdése is ebbe az irányba vezet bennünket. Kié a dicsőség egy sportoló esetében? Az övé, az őt felkészítőké, egyesületéé, nemzetéé. A hívő ember viszont nem a saját dicsőségét keresi és hajhássza, hanem az Úr dicsőségét munkálja egész életével. Egyedül Istené a dicsőség – valljuk a reformáció jelmondatával és ez nem álszerénység, hanem kifejezése annak, hogy Isten nélkül semmi vagyok. Nélküle semmit nem érhetek el. Az Ő áldása, kegyelme, gondviselése nélkül mit sem ér a felkészültségem – az élet bármely részéről is van szó.
A nap gondolata: Milyen szomorú, ha a kivívott győzelem csak addig visz bennünket, hogy örvendezünk, ahelyett, hogy még függőbb viszonyba juttatna Istennel.
Imádság: Uram! Köszönettel tartozom Neked. Mindenért. A megváltott életemért. A szerető családomért. A munkámért. Az engem körülvevő emberekért. Az egészségemért. A nehézségekért. A próbákért. A kísértésekért. Milyen hosszan sorolhatnám még. Időnként meg is kell tennem, most viszont csak megállapítom, hogy minden a javamra van és ezért Téged illet a dicsőség! Áldalak, magasztallak Uram! Ámen